Megérkezésem

Előszó. Régóta tartozom már ezzel a bloggal Barátaimnak és magunknak is. Már tavaly el kellett volna kezdenem, amikor elhatároztuk, kiköltözünk. Mivel szülőhazám furcsa hely, így taktikai okokból (sem) kezdtem bele... meg persze lustaságból. Most nekikezdek, első poszt a megérkezés napjáról szól, de többször időrendi bakugrásokkal haladok (különösen a blog elején). És persze a post-okon belül is vadul kalandozom majd - ha egyszer sajtó alá akarom majd rendezni (nem), akkor átszerkesztem. Távolabbi barátaim (akik úgy is kisebb eséllyel jutnak majd ide) egyszer olvashatják majd az előtörténetet is arról, hogy került előörsként feleségem és három lányom Alsó-Szászországba, de most saját történetemmel kezdem végre:

Megérkezésem

...már persze nem, az első megérkezésem, hiszen gyakran látogattam a lányokat, de megérkezéseim közül ez alkalom a jeles, (gyakorlatilagelméletileg) a végleges.

Némi technikai csúszás után csak március 13-án délelőtt érkeztünk meg Zoli barátommal és lányával, illetve az elmaradhatatlanul telepakolt autóval Oldenburgba. Aznap este találkozónk volt az étkezőasztal mellett... (Íme a második német szóviccem. Az elsőt, borzalmasat még Magyarországon követtem el: "...mikor jön Gyuszi és Péter?" kérdésre a  "s Péter" (später - később) volt a felelet.) A második szóviccem nem is a sajátom, hanem a Tafelfreuden étterem és szálloda tulajdonosáé.

Vacsorára voltunk hivatalosak, bátyám jóvoltából - tulajdonképpen erre sem gondoltam, hogy a zenész bátyám kapcsolati hálóját fogom már az első nap használni :) Megérkezés után rövid alvás, majd nem túl pihenten el a vendéglőbe. Mihelyt ideje lett, viszonylag hamar átült hozzánk a tulaj. Az étlap bisztrós, Edit és én nem is ettünk (este 10-kor? az nem túl egészséges...), amit Zoli barátunk evett, az ránézésre elég németes volt. Főételek utána nemzetközi szinten is magasra értékelhető desszerttálat kaptunk - csak a fáradság az oka, hogy nem fényképeztünk (fej falba verve először, de nem utoljára), pedig kifejezetten megengedte a tulajdonos. A konyha a vendégtérből is látszik, nagy ablakon lehet nézni, hogy készül az étel - ez nem csak a bizalmat növeli, de a munkahelyi légkörnek is jót tett :) Vacsora után megmutatta a konyhát illetve az éttermet is - a konyha számomra (sem) okozott meglepetést, maga a hely szép, nagy, sok funkciós (kis kert, különtermek...). Éjfélre való tekintettel a szállodai szobákat nem jártuk végig, érdemes megnézni a honlapon, 8 teljesen különböző szoba a keleti ihletésűtől a pisztácia apartmanig.

A tulaj érdekes dolgokról beszélt: joggal büszke a helyre, és arra, hogy kb. 20 éve vezeti éttermét, így mára az ő vendéglője a legrégebben (!) egy menedzsment által vezetett hely a városban. (Edittel egyszer, úgy 15 éve (uram istenem, de öreg vagyok...) már jártunk nála: bátyám akkor még csak az első feleségénél járt, mi talán még házasok sem voltunk, nem hogy gyerekek...) Mesélt még arról, hogy működnek a vendéglők, az engedélyezés, milyen helyek mennek és milyenek nem mennek, és miért. A hasznos infókat megfejelte: ajánlott öt címet, ami minket érdekelhet - hármat a belvárosban, kettőt kicsit kijjebb. Még éjszaka megnéztük a hozzá közel eső vendéglőt, persze csak kívülről, illetve elsuhantunk a másik nem teljesen belvárosi hely előtt is.

Egy körülre vergődtünk haza, utána napokig nem tértünk még magunkhoz a kiutazás fáradalmaiból...

folyt.köv.